Vietnámi kalandjaink

Arra keltünk Saigonban a hotelben, hogy valami szörnyen zörög. Mikor kicsit magunkhoz tértünk, rá kellett jönnünk, hogy a múltkor említett „nagy eső” hangját halljuk kintről. Az ég és minden az utcán szürkésbarna volt és ömlött a víz. Hau, aki nyolcra érkezett volna a hotelhez, hogy aztán együtt jöhessünk vissza Can Thoba, telefonált, hogy az eső miatt egy órát késik, döntsük el, hogy megvárjuk, vagy elindulunk nélküle.

 

Éppen akkor indult a csapat reggelizni a hotel legfelső emeletére, ami körben üveges volt (előző nap örültünk, milyen szép napos reggelink lesz kilátással…) gyors kupaktanács után úgy döntöttünk, megvárjuk Haut. Egy óra múlva, változatlanul szakadó esőben betuszkolódtunk öten a taxiba, a két új ember kéthavi csomagjával, és elindultunk.

 

Egy óra, ugyan rendkívül kényelmetlenül, de nézelődéssel és beszélgetéssel töltött kocsikázás után Hau bejelentette, hogy ő nem reggelizett és álljunk meg ebédelni. Dani annyit kért tőle, hogy a lehetőségekhez mérten tiszta helyre menjünk. A kérést Hau nem nagyon értette és jót mosolygott rajta, de reménykedtünk.

 

Egy óra múlva, már majdnem az út felénél félreálltunk egy egészen kellemes étteremnél. Kiszálltunk a kocsiból, és egész jónak nézett ki a hely. Rendes asztalok voltak és székek, a padló járólappal volt burkolva, és fedett, de oldalról nyitott hely volt.

 

Belépve viszont megcsapott a szag. Itt szinte minden étteremnek ilyen szaga van, ami meggátolja, hogy bármit is egyek, sőt, a számhoz vegyek. Még inni is nehezemre esik. Az egyébként külön jó, hogy ilyen helyre csak olyankor megyünk, mikor a társaság éhes, tehát régen evett, ezért nekem is üres a gyomrom. Különben nagy bajok lennének. Még így is úgy éreztem néha, hogy lesz itt baj. J

 

Leültünk, Hau rendelt. Aztán elkezdték kipakolni a kistányérkákat, ami egyébként evésre teljesen alkalmatlan (nem az evőpálcikákkal van gond), és hozni az ételt… Először én és a velem szemben ülő, most érkezett srác kaptunk egy tálkányi izét magunk közé, amitől rögtön azt hittem, kirohanok levegőért. Valami rettentő büdös dolog volt, állítólag rákok valami piros szószban. Ennél a pontnál a sráccal mindketten kiakadtunk. A kis tálkáinkba megkaptuk az adag rizst. Hoztak még külön az én kedvemért sültcsirkét, ami kívülről áttetszően narancssárgás volt. Belülről pedig nyers. Ez sem nyerte el senkink a tetszését. Érkezett még a rizsre választható feltétként egy darab hal és egy adag szalonnadarabka, mindkettő pirosas szószban. A fiúk elmondása szerint, mert én a kólámat is (dobozos kóla) csak nagy nehezen tudtam letuszkolni a torkomon, a hal erős halízű, de semmi más, a szalonna pedig borzalmas volt. Kaptunk még valami levesfélét is, amiben minden volt, amit el tudtok képzelni. Rizstészta, paprika darabkák, gomba, babcsíra, negyed paradicsomok, levélkék, egész 15 centis vékonyka halak, hagyma, a többire pedig nem emlékszem. A beszámolók alapján a leves alapjában édes-savanyú volt, a hal benne pedig keserű.

 

A velem lévő férfiak hősök voltak és mindent megkóstoltak, én gyáván (szerintük elegáns megoldással) távol tartottam magam ezektől a borzalmaktól. Ők egyébként éhesek is voltak, kénytelenek voltak enni, nálam szerencsére ez nem így működik, még órákkal utána sem tudtam ételre gondolni. Dani is azt nyilatkozta, hogy itt ilyen rosszat még sosem evett, ráadásul kihoztak öt vagy hat féle ételt és mindegyik kellemetlen volt.

Szóval megvolt az újak beavatása, bár elég kegyetlenre sikeredett. Remélem, nyugodt éjszakánk lesz.

 

A hely érdekessége számomra az volt, hogy a pultnál nagy üvegekben érdekes dolgok álltak. Hallottam már róla, de ilyet még nem láttam. Nagyjából fél méter magas befőttesüveg szerű üvegtartályokban sárga lében kígyók áztak. Gondosan feltekerve és a fejük felfelé állítva, kedves kis kompozíciókban. Például két megtermett kobra összetekeredve, a szájukból kisebb kígyók lógnak ki, vagy egy kígyó feltekerve, mellette egy fekete madár (tollastul), mindkettő szájából kis kígyók lógnak. Még most is kiráz a hideg, ahogy leírom. Ezt visszamentem lefényképezni, mikor kinyitották a kocsit, hogy beszálljunk és így hozzájutottam a fényképezőhöz.

 

Aztán nagy megkönnyebbülésünkre tovább indultunk. Valahogy mindenki idegesebb volt, nem is bírtuk annyira az egymás hegyén hátán ülést a sokk és a bizarr kajából való kénytelen evés után. De még rettentő hosszú út volt hátra. Az új srác, akivel az első, büdös rákos traumában részünk volt, egy bő fél óra után egyre jobban kikészült. Nézelődött és időnként ilyeneket motyogott: „Mit keresek én itt? … Nem hiszem el. … Végeláthatatlan nyomornegyed…”

 

Egyébként tényleg az. Az út, amin jöttünk, az egyik legnagyobb nemzeti út az országban. Egy sáv az egyik irányba, egy a másikba, rettentő sok motoros, ötvennél gyorsabban szerintem nem is mentünk. Az út felén gyakran állt a víz, kétoldalt végig kis fabódék, amiben szakadt emberek laknak, előtte árulják, amit tudnak. Az út mellett nagy pocsolyák, mocsaras rész, ezekben vizililiomok nőnek, a partján kilógó bordájú barna tehenek legelésznek, mellettük a helyiek halásznak. Emellett dübörög el a percenként legalább száz motor…

Nem is lehetett eldönteni, hogy éppen bementünk-e egy városba, mert folyamatosan egy sor fabódé állt az út két oldalán. Azokon túl pálmafák és ki tudja mi…

 

Dani rendszeresen mondja, hogy ez nem az én országom, mert itt pillanatok alatt csinálják az emberek a dolgokat. Ez részben igaz. Például elképesztően gyorsan esznek. Ilyet még nem láttam, utána pedig fél perc sem kell és alszanak, bármilyen testhelyzetben. Minden azonnal van. Viszont amellett, hogy az ilyen dolgokon, mire én belekezdenék, már túl is vannak, úgy tudják húzni az időt, hogy az elmondhatatlan. Azokat a dolgokat, amiket folyamatosan csinálunk, nem ilyen gyorsan elintézhető ügyek, azokat folyton megszakítják. Ilyen az egész napos munka is, folyton leállnak kedélyesen kávézni, cigizni, kólázni, ebédelni, pihengetni, beszélgetni. Ez nem munkakerülés, hanem életstílus. Mert annak, hogy dolgozhatnak, nagyon örülnek, és dolgoznak is rettentő sokat. Csak mivel ezen kívül nem sok mindent csinálnak, nem probléma, ha ezt jól elhúzzák, és hova siessenek. Este annyi a program, hogy ülnek kint a ház előtt és nézik az utcán elmenőket, esetleg vásárolnak valahol, ami szintén a több órás beszélgetésekről szól. Szóval nem sietik el, nem idegeskedik túl.

 

Viszont mikor előttünk áll egy négy-öt órás autóút összezsúfoltan, a két új ember az előtte lévő napon húsz órát utazott, akkor minél hamarabb túl szeretnénk lenni rajta. Úgy gondoltuk, elindulunk nyolckor, legkésőbb egyre megérkezünk és Can Thoban ebédelünk. Egy órát persze már induláskor csúszott az egész, de még az is belefért volna. Eleve idegesítő egy idő után, hogy a motorosok nem húzódnak le és nem lehet tőlük rendesen haladni, ezért dupla annyi idő az út, mint indokolt lenne. De mikor egy ilyen kegyetlen kényszer ebéd után a kocsiban továbbzötykölődve a Dani megkérte Haut, hogy álljunk meg hamarosan valahol két percre, mert nem fogja kibírni hazáig, és miután Dani kijött a mellékhelyiségből tényleg két perc után és látta, hogy Hau és a sofőr kellemesen leültek és italt rendeltek, akkor már ő is türelmetlenül szólt nekik, hogy „Mehetünk?”.

 

Így a négy-öt órás utunk (ami odafelé valóban négy óra volt), több mint hat órásra sikerült.

 

A hangulatot fokozta, hogy közben a Can Thoban maradt és az építkezésen ma is dolgozó munkatársak félúton felhívtak, hogy reggel még nagy nehezen, az épületet megkerülve egy kis földsávon bejutottak az épületbe, de mostanra emelkedett a víz és nem tudnak kijutni. Egyébként jókedvű volt mindenki a lehetőségekhez mérten, beszéltük, hogy hívjuk a haditengerészetet vagy tutajt építünk a többiek megmentésére, de azért nyomasztott minket a hír, hiszen az út mentén is mindenhol állt a víz.

 

Most megérkeztünk és Daniék kimentek a többieket megmenteni. Elvitte a fényképezőt is, ezért arról kicsit később képekkel tudok beszámolni.