Vietnámi kalandjaink

Kicsit izgultam, mert egy átlag vietnámi két és fél évi fizetése volt a hátizsákomban. Bár amennyire feltűnő jelenség vagyok itt az utcán, ennél nagyobb biztonságban talán nem is lehettem volna. :)

 

Vittem fényképezőt is, mert így egyedül sétálva senki nem siettetett, bár odafelé sajnos még a hátizsákban volt. Pedig fényképezhettem volna nagyjából sikítva hellózó és integető gimnazista lányokat, akiknek akkor ért véget a mai tanítás és éppen hazafelé indultak.

 

A bankot a katonaság védi. Már a bejárat előtt ott ücsörgött néhány motoros egyenruhás. A bejáratnál belül is ült vagy fél tucat, rendesen felfegyverezve. Persze ők is örültek érkezésemnek, a nagy unalom közepette tíz percig volt mit bámulni. Cserébe rögtön odatessékeltek egy ablakhoz, pedig valami számhúzós rendszer volt, de annyira összevissza állt mindenki, hogy hirtelen nem igazán értettem.

 

Az ablak túloldalán a srác egészen használhatóan tudott angolul! Megkönnyebbültem. Még azt is megkérdezte, milyen címletekben kérem. Hátrahívtak, leszámolták nekem géppel, és végeztünk is.

 

Hazafelé már végig a kezemben volt a fényképező, így az úton több kép is készült.

 

Ez egy kedves kis pagoda az egyik sarkon. Érdekes, kellemes hangulatú hely, mindig hangos zene szól, füstölőillat száll és az aljában valami étterem szerűség működik. Ezért nem tudjuk eldönteni, hogy mi is ez valójában. Szentély, amit közösségi háznak is használnak, vagy egy étterem, aminek nagyon vallásosak a tulajdonosai? Ki fogjuk deríteni egyszer, ha nem sietünk éppen a boltba vagy boltból.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy másik pagoda egy sarokkal odébb. Sajnos még sosem láttuk nyitva a kapuját.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A járdán a mimózafák árnyékában zajlik az élet. Ruhaárusok, mozgó ételárusok, kisasztalnál az ő áruját fogyasztók, vagy teázgatók, gyereket szoptató vagy az utcára pisiltető nők, motoron végigfekvő és így beszélgető fiatalok és mindenki más…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gimnazista fiúk. Ők is nagyon vigyorogtak. Kár, hogy a piros nyakkendőt már levették.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Amint felértem a szobába, elkezdett szakadni az eső, de úgy, mintha a sűrű, sötétszürke felhők erőlködnének, hogy minél rövidebb idő alatt minél több vizet zúdítsanak a földre.