Jelentem, túléltük, megérkeztünk Saigonba. Egyúttal az első két „kalandon” (hehe) túl is vagyunk.
Az első hogy utolsó este otthon a Nyuszi elszállásolása után éjfél körül értünk haza, Dani még két óráig beadandó dolgozatot írt, miközben én nagyjából átgondoltam, mit is kéne vinni, mert arra addig nem volt idő. Szóval hajnalra sikerült bepakolnunk, az éjféli nulla állapotról.
Ennél néhány fokkal izgalmasabb volt az utazás.
Útvonalunk: Budapest - München (kb 2 órás repülés, Münchenben 7 és fél óra várakozás, München – Hong Kong (11 és fél óra repülés), Hong Kongban 5 és fél óra várakozás, Hong Kong – Saigon (2 óra repülés). A fülem persze a gyógyszerek ellenére vagy mellett is fájt elképesztően, minden egyes repülésnél egyre jobban, de kibírtam. Pont annyira fájt a végén, amit még épphogy kibírtam. Persze nem volt más választásom, ha jobban fájt volna is el kell viselnem valahogy, de így éreztem.
Itt, mikor kijöttünk a reptérről, nem vágott mellbe a meleg, ahogy a többiek felkészítettek rá, inkább kellemes volt, hogy végre finom meleg van, mert a nagy repülőket és a reptereket jegesre légkondizzák, én baromira fáztam végig.
Az emberek, amit eddig láttam, nagyon segítőkészek, mosolyognak, bármit kérsz vagy kérdezel, azt mondják, hogy oké, természetes, meg hogy értik, aztán persze rendre kiderül, hogy fogalmuk sincs, mit is akarsz.
Maga az, hogy itt vagyok, nagyon fura. Még nem érzem magam itt. Valószínű, a testem hamarabb ideért, mint a tudatom, de tényleg. Nézek ki a fejemből, teljesen érdekes minden, de olyan, mintha egy mozit néznék. Biztos fáradt is vagyok, de az egész nagyon fura, egyelőre olyan, mintha nem is velem történne, hanem kívülről nézném.
Összességében borzasztóan fájt (szó szerint) az utazás, de például a nagy gépen, egyenesen kelet felé szállva láttam a fehők felett a napfelkeltét. Az csodálatos volt. Este, sötétben szálltunk föl Münchenből és Hong Kongból is, az is gyönyörű látvány volt. És Hong Kong reptere közvetlenül a tengerparton volt, olyan volt a leszállás eleje, mintha vízre landolnánk.
Sajnos lefotózni nem tudtam ezeket, mert a bőröndben volt a repülő bendőjében a fényképező, nagyon sajnáltam az elmulasztott alkalmat, de kigyönyörködtem magam.
Münchenben vettünk egy vizilovacskát. Dani elnevezte Brünhildának, mert ő német. Most ő kísérget minket mindenhová, róla tudok feltenni képet is.
2008. október 4.
Utolsó kommentek